Az a furcsa, hogy élünk a kis világunkban, foglalkozunk a kis apró problémáinkkal, az van az életünk középpontjában és közben észre sem vesszük, mi zajlik körülöttünk. Álmokat szövögetünk, hajkurásszuk a vágyaink és fel sem nézünk. Mint szemellenzőnk lenne, mint a lovaknak. Az ember kiemelkedett az állatok közül és mégis néha butábban viselkedik, mint az állatok. Sokan mondják, hogy értékelni kell az életben az apró örömöket, az apró dolgokat is észre kell venni, hogy mi az ami fontos. De pontosan ezért szelektálunk ki rengeteg más lehetőséget. Mert beskatulyázzuk a világot. Minden egyes kis dologra címkéket akasztunk fejben. Ami kevésbé fontos megy hátra, noha valakinek talán az éppen élete legfontosabb kérdése éppen. Furcsa.

Furcsa egy világban élünk, igazából csak elrohan mellettünk az életünk. Pazaroljuk. Rengetegen vagyunk, akik eltékozolják az életüket. Észre sem veszik, csak telnek, múlnak az évek és hirtelen elment egy élet. Az irodalom érettségiben volt szó hasonló témáról, Senecától, megpróbáltam rákeresni, de valójában találtam egy hasonlót talán jobbat is. Olyan igaz dolgokra jött rá. És sokan nem is ismerik a nevét. Műveletlen egy világban élünk. Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok és okos és stbstb, de nap, mint nap csak azt látom, hogy az emberek egyre ostobábbak, a fiatal kislányoknak a dugásról szól az életük, meg arról, hogy hány Lájk van a képükön a Facebook-on. Hova visz ez a világ?

„Fogadd meg a tanácsom, Luciliusom, s védd meg magad önmagad számára: az időt, amelyet eddig elraboltak, vagy elloptak tőled vagy pedig csak úgy tovatűnt, gyűjtsd össze és őrízd meg. Hidd el, hogy úgy van, ahogy írom: időnk egy részét nyiltan elrabolják, más részét ellopják tőlünk, harmadik része észrevétlenül elfolyik: Mégis az a legcsúnyább időveszteség, amely hanyagságunk eredménye. S ha valóban meg akarod gondolni a dolgot, életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene. Tudnál nekem olyan embert mondani, aki valamilyen értéket tulajdonít az időnek, aki becsüli a napot, aki megérti, hogy naponként meghal? Csalódunk ugyanis abban, hogy a halált a jövőben bekövetkezendőnek tekintjük, holott a halál nagyrésze már mögöttünk is van. Ami életünkből letelt, az a halál birtoka. Tégy tehát úgy, Luciliusom, ahogy leveled szerint cselekszel, ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk. Csak ennek az egyetlen tovatűnő, bizonytalan dolognak birtoklására szánt minket a természet, ebből pedig az űz ki bennünket, aki csak akar. S olyan ostobák a halandók, hogy a legcsekélyebb és leghitványabb dolgokat, amelyeket pótolni lehet, terhükre engedik írni, mikor valamit elértek, de senki sem gondolja, hogy tartozna valamivel, ha időt kapott, holott ez az egyetlen dolog, amelyet még a hálás ember sem tud viszonozni. Kérdezed talán, hogy járok el én, aki téged ezekre a dolgokra tanítalak. Megvallom őszintén: ahogy ez a pazarló, de aprólékos embernél történik, kiadásaim elszámolása rendben van. Azt nem mondhatom, hogy semmi időt nem fecsérlek el, de meg tudom mondani, hogy mennyit, miért és milyen módon veszítek el: legalább meg tudom magyarázni szegénységem okát. Velem is az történik azonban, ami a legtöbb emberrel, akik önhibájukon kívül szegénysorsba jutottak: mindenki megbocsát, de senki sem nyujt támogatást nekik. Mi hát a helyzet? Én nem tartom szegénynek azt, aki meg van elégedve, bármilyen kevés marad is neki, mégis szeretném, ha te megőríznéd a tiédet és kellő időben látnál a dologhoz. Őseink ugyanis azt tartották, hogy késő a takarékosság, amikor már fogytán van a vagyon. Mert nemcsak a legkevesebb, de egyúttal a legrosszabb rész is marad alul. Isten veled!”
Seneca: Az idő értéke

Éreztétek már azt, hogy életetek legnagyobb hibáját fogjátok elkövetni, majd hogy követtétek el? Két hónapnyi szenvedés után mivel még mindig nem tisztázódtak le bennem a dolgok, úgy döntöttem szakítok. Sírva mentem és sírva jöttem. Megbántottam azt az embert, akit a legkevésbé akartam, aki a legkevésbé érdemelte meg. De nem tehettem mást. Megérdemli a boldogságot, és ha tőlem ezt nem tudja megkapni el, kell engednem, hogy más megbecsülhesse. Tudom, hogy így lesz a jó. Remélem. Most még szenved, de nem sokára jobban lesz és elfelejti ezt az egészet. Elfelejt.

Éreztétek már úgy, hogy a lelki fájdalmatok fizikálissá válik? Hogy érzed minden porcikádban, hogy ez fáj. Mintha kínoznának. Mintha meg akarnának ölni. Gyűlölöm magam. Gyűlölöm amit vele tettem. Gyűlölöm amit velünk tettem…

Hiába tudom, hogy nem illünk össze, de akkor is valahol mélyen mi vagyunk a két legjobban passzoló ember. Érzem. Tudom. Megéltem.

Hiányzik a keze melege. Ahogyan körém fonja a karjait. Hiányzik a csókja. Hiányzik az ölelése. a nevetése. hiányzik, hogy boldogok legyünk. Hiányzik, hogy ezt elmondhassam neki. Egyszerűen hiányolja minden egyes porcikám. minden egyes kis sejtem csak érte kiált, csak legalább egy utolsó ölelésért. 

Jó régen nem írtam, de annyi mindent történt, hogy egyszerűen nem volt időm, erőm sem. Szóval most röviden magamnak egy kis emlékeztetőül, Olaszországban eltöltött hetem, csodásan sikerült. Néhai szégyellősségem és szomorúságom mellett, boldog voltam és rengeteget nevettem. Olyan emberekkel találkoztam, akikkel remélem nem az volt az utolsó alkalom. Jó emberek, tele szeretettel és értelemmel...

Aztán hazajöttem kissé fura volt itthon, nem találtam a helyem szívem tele szomorúsággal és hiánnyal. Ez már már egy kicsit csillapodott, de mindemellett ott van az iskola vége. Ez volt a legtöbb idő, amit eltöltöttem egy intézményben. 5év. Hihetetlen, hogy ennek is vége. Hogy elmondtam a tanároknak a búcsúbeszédem, hogy elballagtam és holnap érettségi. Be kell vallanom bárki bármit is mond rettegek. Félek, hogy kevés leszek ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre. Hogy olyan eredményt érjek el, amilyet szeretnék... Pedig tanultam. Magamhoz képest elég sokat. A történelmet csak úgy bújom és valami csoda folytán meg is jegyzem. Sőt bevallom egy-két rész még érdekel is.

Emellett pihenésképpen elkezdtem nézni a Tudorok című sorozatot, majd rátaláltam a white queenre. És aztán jött az ötlet. Mennyivel érdekesebb lenne, ha a történelmet nem az unalmas nyers tankönyvből kéne megtanulni, hanem filmeken és sorozatokon keresztül végigvihetném a kezdetektől napjainkig. Persze ha nem is minden uralkodót, de legalább a korszakokat. Mennyivel izgalmasabb lenne. Egyszer az életembe szeretném ezt véghezvinni. Talán fel is írom a bakancslistámra. 

Amúgy nagyon tetszik a tudorok. Nem csak az, hogy sok mindenben tényleg hűségesek a tankönyveimben írtakhoz, de még izgalmas is. Boleyn Anna karaktere, magával ragadott és magához láncolt. Egyszerűen imádom, azt a hűvüsséget amivel meghódította a királyt, majd azt a szerelmes lányt, az összetört hercegnőt és azt az összeszedettséget, bátorságot és akaraterőt amivel próbálja magához kötni a királyt. Imádom. Eddig sosem igazán hittem, hogy egy történelmi film/sorozat is képes izgalmas perceket hozni, sőt meg is szerettetni velem egy picit a történelmet, de most rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Viszont sajnos ettől függetlenül az elkövetkezendő 4napot és az utánalévő egy hónapot végig kell tanulni. Muszáj. De képes leszek rá. Én tudom.

Nyaratnyaratnyaratnyaratnyarat szeretnééék.

Talán még sosem vártam ennyire. Végre utolsó év, utolsó néhány hét (egészen pontosan 10 tanítási napot fogok bent tölteni, abból nagyjából 5fog tanítással telni. Maximum.). Alig várom, hogy túl legyek végre az érettségin és nosztalgiával tekinthessek vissza életem ezen öt évére. Számos szép, és majd ugyan annyi rossz emlékem van róla. Napok óta azon filozofálgatok, hogy ez az öt év most végül is elrepült vagy iszonyat lassan telt el.

14 évesen kezdtem ezt az iskolát és lassan húsz leszek. Furcsa erre gondolni, hogy mennyi minden történt azóta. Hogy hány barát jött és ment, hány fiú volt, mennyi sírás, nevetés… Azért hiányozni fog. Hiányozni fog az osztály veszekedése, a piszkálódások, a padtársnőm fingása, a sok kitalált nem létező szó, a bulizások, a régi könyvklub, a tea klub, a vicces videók és fényképek… Minden.

De jó is lesz. Várom is. Úgy érzem ez valami újnak a kezdete. 

11 óra. Megint. Napközben nem telik az idő aztán hirtelen estéből éjszaka lesz. Én pedig megint nem csináltam semmit. Igaz tegnap egész éjjel történelmet tanultam és annyira belejöttem, hogy úgy döntöttem folytatom és talán a mai dolgozat után holnap le is felelek a következő anyagból.

Csak annyi a problémám, hogy miközben tanulom kicsit elkalandoztam. Ti belegondoltatok már, hogy milyen lehet politikusnak lenni? Hogy dönti el valaki, hogy ő most politikus lesz?

Az jutott eszembe, hogy vajon milyen életünk lenne most, ha annó néhány politikus másképp dönt? Mi lett volna, ha a világháborúkba az ellenkező oldalon állunk? Milyenek lennének most az életkörülményeink? És ha te visszamehetnél és megváltoztathatnád a múltat melyik időbe mennél és mit változtatnál meg?

Vajon mi emberek milyenek lennék? Hogyan viselkednénk? Milyen lenne, ha egyszer csak minden megváltozna, hipp-hopp? És mi lenne, ha inkább tanulnék ahelyett, hogy ezekre a kérdésekre próbálok választ találni, noha nem tudok és nincs is igazából értelme.